Hello Drágáim!:)
Egy újabb novellával készültem nektek, méghozzá ehhez a történethez kapcsolva, az igazság az, hogy amíg újra ehhez a bloghoz írtam, rájöttem mennyire hiányzik az írása. Szóval lehet, hogy csinálok egy 2. évadot, de félek, hogy nem lesz már akkora a nézettségem és csalódást okozok nektek a részekkel, viszont ez a novella kicsit betekintést ad hozzá. Nagyon agyalok rajta, érdekel a ti véleményetek is. A 2. évadról és erről a kis irományról is, ami remélem tetszeni fog majd.:)
Millió puszi. xx
Here again. It is worth it?
Ahogy mondani szokás, az élet megy tovább. Az emberek jönnek, és mennek az életedben, csak azok maradnak örökre a szívedben, akik megérdemlik, akik tettek érte. Hiába, nincsenek már melletted, odabent őrzöd őket, a legféltettebb kincsedként, a gyenge pontodként. A nevetések, a könnyek, az örömök és csalódások.. Az ígéretek, amikre mindig is emlékezni fogsz, emlékezned kell, hiszen ha nem teszed, azzal megsérthetsz valakit.. Valakinek az emlékét. Aki már csak a szívedben és az emlékeidben él, és bár másoknak nem, neked még is ott van mindenben.. Mindenben, a levegőben, a tárgyakban, az emberekben, még ha ők nem is tudnak róla, egy-egy illatban, a helyeken, ahol annyi időt töltöttetek együtt, de legfőképpen benned. Hiányolod azt a részét az életednek, saját magadnak, de a múlton át kell lépni. Nem kell elfelejteni, csupán nem szabad hagyni, hogy fájjon. A hirtelen jött hűvös fuvallat nem engedte, hogy tovább szárnyaljanak a gondolatok elmémben. Mikor újra kinyitottam szemeimet azon a helyen álltam, ahol már évekkel ezelőtt nem. Emlékképek villantak be, mint ha csak mindenem szikrát kapott volna és most lángra lobbant. Képtelen voltam kizárni a képeket és érzéseket, talán nem is akartam. Talán csak vissza akartam menni a múltba, újraélni a legszebb pillanataimat azokkal az emberekkel, akik egykor a világot jelentették számomra és mindig mellettem voltak, de most.. Most egyedül vagyok itt, ami sokáig az otthonomat jelentette, nem várt rám a reptéren, ahogy otthon sem találhatom meg, csupán egy helyen.. Fájó szívvel mentem hozzá, mert megszegtem a neki tett ígéretemet, és volt, hogy a bűntudat felemésztett. Nem jöttem el hozzá minden évben azon a napon, nem hoztam neki vörös rózsákat és nem voltam vele a fekete márvány tövében. Nem tehettem, mert helyette a tanulást és a jövőm építését választottam, de most itt vagyok, hogy megpróbáljam jóvá tenni. Az ígéretet vagy a bűntudatot..? Nem mindegy.. Ahogy a hideg levegő szőke hajamba kapott és arcomba fújta, újra a valóságban érezhettem magam. Nem tehettem róla, az emlékek csak úgy izzottak a fejemben. Újra itt lenni olyan, mint ha egy kést forgatnának bennem, hiába a sok szép pillanat a múltból, fáj, mert úgy lett vége ahogy.. Az érzés, ahogy ragyogó barna szemeibe néztem, szinte leírhatatlan. Nem, ezúttal nem az elmémben jelent meg, az egyik emléknek köszönhetően, hanem tőlem néhány méterre. A szívem ritmust váltott, heves dobogásba kezdett, gyomromban egyszerre szabadult el vagy száz pillangó, torkomban a gombóc is megjelent. A sors lenne? Kétlem, csupán egyszerű véletlen, azonban csak néztük egymást, nem törődve a közöttünk elsuhanó járművekkel, vagy a mellettünk elhaladó emberekkel. A felismerés úrrá lett rajtam, mindenem azt kiáltotta, hogy menjek oda, de nem tudtam, majdhogynem megrémített a tudat, hogy átmenjek hozzá a másik oldalra. A félelem nagy úr. Butaság lenne a múltat bolygatni, csak magamnak okoznék vele fájdalmat, azonban mindenem érte kiáltott.. Csak hallani szerettem volna hangját, látni a mosolyát, a ragyogó szemeit. Az érzéseim iránta eddig valahol mélyen szunnyadtak bennem, de most látva őt, úgy érzem újra felébredtek. Nem számítottam rá, hogy találkozok vele, vagy a többiekkel. Bármennyire is szerettem volna levenni róla tekintetemet, nem rá gondolni, nem ment. Mondhatni boldogság járt át, hogy láthatom, de ez nem tartott sokáig, egy csakugyan szőke hajú lányt zárt karjai közé pár pillanat múlva, ekkor tudtam, hogy mennem kell, és nem csak a szó szoros értelmében. Tudtam róla, és nem is zavart, de élőben látni más, és ezek ellenére fájhat. Mire újra kereste tekintetemet, én már a taxiban ültem és úton voltam a reptérre, a fejemben azonban képek helyett kérdések cikáztak. Megérte visszajönni, a múltat bolygatni? Vagy csupán az emlékeket felidézni.. Megérte ugyan ezt az érzést felszítani és újabb fájdalmat okozni ezzel magamnak? Talán igen, talán nem. Az érzéseim tesznek azzá, aki vagyok, a fájdalom.. Szóval ha ez kell ahhoz, hogy az legyek, aki vagyok, elviselem, bármennyire is fáj. Beletörődök, ahogy a múlttal is ezt tettem, kénytelen vagyok, mivel minden okkal történik, és ez az ok én voltam.
