37. fejezet

A tanáraim úgy döntöttek adnak egy kis szünetet és elég jegyem van egy ideig. Most már csak azokat kell megtanulnom amit Shane kétnaponta hoz nekem. Sokat beszélgetünk mostanában mikor átjön és hozza a házit. Nagyon hiányzik a társasága még úgy is, hogy szint minden nap látjuk egymást, az a pár perc vagy pár óra nem ugyanaz, mintha egy egész nap lennél vele. Ugyan így vagyok Megannel és Lucassal is. Na mindegy.. A lényeg, hogy sokszor beszélünk egymással és tartjuk a barátságunkat. Ami viszont jó, hogy Danny minden nap velem van ha tud és sokszor is alszik itt. Ő az egyik olyan személy a kevésből, aki sosem zavar és még akkor is van kedvem a társaságához amikor még élni sincs kedvem.

Mostanában nem vagyok önmagam. Nem tudom miért, de az életkedvem az egekből a mélybe süllyedt. Van, hogy minden ok és előzmény nélkül elsírom magam. Próbálom azt mutatni a világnak, hogy minden rendben van, de mindenkit és sem tudok átverni. Az sem segít a helyzetemen, hogy az edzéseken pocsékul játszok. Igyekszem rendbe hozni magam, de úgy nehéz ha pontosan én sem tudom mi van velem. Gondolom köze van ehhez a Harrys témához, de passz. Nem tudom mi van, de már kétszer is meggondolom mit mondjak előtte. Nem akarom megbántani, sosem akartam, ahogy elveszíteni sem akarom. És nagyon nehéz ez a helyzet, annyira, hogy néha szó nélkül kelek fel és hagyom őket ott, mert nem akarok előttük összetörni. Ahogy azt sem akarom, hogy miattam legyen feszültség közöttük, nem akarok a barátságuk útjába állni. Nagyon nehéz mindent egyensúlyban tartani, mosolyogjak, szeressem Zaynt úgy Harry előtt, hogy őt közben ne bántsam meg. Nem tudom mit kéne tennem, talán elmenni. De képtelen lennék őket elhagyni, nekem ők az itteni családom és szükségem van rájuk. Hiszen.. Ők éreztetik velem, hogy fontos vagyok valakinek, amit az életben eddig nem nagyon tapasztaltam. Oké, Lexi és Beka esete más.. Nem találom a szálakat, minden összekeveredett. Egyfolytában csak azon jár az agyam, hogy vajon hányszor bánthattam meg Harryt, hányszor okozhattam neki fájdalmat és hogyan eshettek neki a dolgok. Rosszul érzem magam emiatt, szörnyen rosszul. Még mindig nem tudom, hogy igaz-e amit mondott, de engem teljesen elpusztított ez az egész, belül egy bomba robbant bennem és most minden lángokban áll. Szeretnék nem ezen rágódni a nap 24 órájában, de nem megy. Egyedül a kávézóban töltött idő alatt nem gondolok erre, ott el vagyok foglalva az emberekkel, akik mindig szóval tartanak, így nincs időm a saját gondolataimra, de amint kilépek onnan minden visszatér. Néha csak jó lenne kikapcsolni az érzéseimet, de mind tudjuk, hogy ez lehetetlen. Amit tehet az ember az az, hogy továbblép ezen. Nem lehet leragadni mindig egy pontnál.

Az ágyon ülve néztem ki az ablakon. A üvegen esőcseppek versenyt futva peregtek végig újra és újra. Hangulathoz megfelelő időjárás, szuper. A szobát szinte sötétség borította a kinti sötét felhők miatt, de olykor egy-egy villám világította meg lila falaimat. Sokan félnek a viharban, én nem. Engem megnyugtat. Nem tudom miért, sosem értettem, de rám ilyen hatással van. Míg mások a takaró alatt töltik ilyenkor az időt én órákig ülök az ablak előtt, és nézek kifele.

- Hol jársz kicsim?- Zayn ült le mellém és karolta át derekamat, állát vállamon pihentette. Fejemet övének döntöttem, behunytam szememet és hallgattam ahogy a súlyos esőcseppek kopogtatnak ablakomon. Éreztem ahogy a nehéz gondolatok lassan kiszállnak a fejemből és megnyugodok.

- Szeretlek.

- Én is szeretlek.- egy puszit nyomott az arcomra.- Mit csináljunk ma?

- Nézzünk valami filmet.- felé fordultam.

- De én válaszotok.- vigyorgott.

- Legyen, én addig csinálok popcornt.

- Megbeszéltük.- egy puszit nyomtam a szájára, majd lementem a konyhába. Pattogattam kukoricát és csináltam két csésze teát. Egy tálcára tettem mindent és felvittem, bár nehézséget okozott nem ledobni, ugyanis Bobo egyfolytában ugrált. Letettem az ágyra a tálat, a két csészét pedig az ágy melletti kis szekrényre majd bebújtam a takaró alá. Zayn bemászott mellém miután betette a filmet. Átkaroltuk egymást, fejemet mellkasának döntöttem, a kutyám pedig lefeküdt mellénk, aranyos volt.

- Mit nézünk?

- Meglepetés.

- Tudod, hogy nem szeretem a meglepetéseket.

- Ezt szeretni fogod.- tekintetemet a tv felé irányítottam. Ismerős kép ugrott be. Tágra nyílt szemekkel néztem Zaynre. A Negyediket tette be. Ez a kedvencem és vagy már hússzor nézettem meg vele, most még is ezt választotta.

- Imádlak.- egy puszit nyomtam a szájára.- De ugye tudod, hogy nézhetünk mást is?

- De nem fogunk.- elmosolyodtam majd visszatettem mellkasára fejemet és a tv-t néztem.

/ Zayn szemszöge /

Chan nincs jól. Hiába próbálja tagadni, látszik rajta. Szemei karikásak és nem csillognak úgy ahogy szoktak, boldogsággal telve. Harryvel nem igazán beszélünk mostanában, tudom hogy miatta ilyen. Nem beszéltünk róla, de nem is akarok. Mind a ketten tudjuk, hogy egy lány sem állhat a barátságunk vagy a banda útjába, de a helyzet az, hogy Channelhez hasonló lánnyal még nem találkoztam és az életemet nélküle nem tudom elképzelni. Elég, ha meglátom a gyönyörű mosolyát és a napomat már senki és semmi sem ronthatja el. A baj csak az, hogy ez a mosoly mostanában nem őszinte. Látom rajta, hogy nincs minden rendben vele és próbálja magát tartani, de ismerem már. Bárcsak tudnék segíteni neki, mert szörnyű így látni, de nem tudok, tehetetlennek érzem magam és ez idegesítő. Lehet, hogy nem éppen a legjobb ötlet, de beszélnie kell Harryvel, tisztázniuk kell a dolgokat, mielőtt a dolgok rosszabbra fordulnának. Bárhogy is alakul majd a jövőben, nem hagyom magára. 

Apróságokkal próbálom jobb kedvre deríteni, ami olykor sikerül is. Mint most ez a film, a kedvenc filmje. Sokszor kellett megnéznem vele, és most én választottam. Nem számít, hogy lassan tudom a szöveget is, nem, ha ezzel örömet okozok neki és mosolyt csalok az arcára. Nekem csak ez a fontos, hogy ő boldog legyen.

Fejét mellkasomon pihentette, keze hasamon volt és halkan szuszogott. Olyan nyugodtnak és ártatlannak tűnt akárcsak egy angyal, az én angyalom. Ő egy különleges lány, különleges tulajdonságokkal. Átlagosnak tűnhet, pedig nem az, sokkal több annál. Nála jobbat kívánni se tudnék és teljes szívemből szeretem. A telefonom rezegni kezdett zsebembe, ezzel kizökkentve gondolataimból. A kiskutya felkapta fejét, majd közénk fészkelte magát. Megsimogattam a fejét és felvettem a telefont. Harry volt az. Tudni akarta hol vagyok és Chan mit csinál, de ennél többet nem mondott. Gondolom ő is eljutott oda, ahova mindenki, hogy ez így nem mehet tovább és beszélniük kell. Bevallom tartok ettől a beszélgetéstől és a lehetséges következményeitől, hogy elveszítem Chant, vagy az egyik legjobb barátomat.

/ Channel szemszöge /

Lassan nyitottam ki a szememet, azt hittem a világosság majd zavarni fog, de a fény helyett sötétséget kaptam. Bealudtam a filmen? Szép.. Végre Zaynnel vagyok, erre bealszok. Felültem és körbenéztem a szobában, ébren volt, mellettem. Megkerestem a telefonomat az ágyam melletti kis szekrényen és megnéztem mennyi az idő, alig múlt 11. Az esőcseppek még mindig hangot verve értek ablakomhoz, a vihar nem akart enyhülni és a nagyobb villámok olykor bevilágították a szobámat. Legszívesebben most kimennék az esőbe, de így is van elég bajom, nem hiányzik még egy betegség is.

- Úgy tudtam szereted azt a filmet, de alig telt el belőle 20 perc.- Zayn nevetett. Visszafeküdtem mellé és átkaroltam karját.

- Ne haragudj, ma két műszakot vittem a kávézóban.

- Miért haragudnék?- vállának döntöttem fejemet.

- Mert volt időnk együtt lenni, de elcsesztem.

- Nem csesztél el semmit.- egy puszit nyomott a hajamba.

- Itt maradsz éjjelre?

- Félsz a viharban?- hallottam hangjában, hogy mosolyog.

- Nem, én szeretem amikor ilyen az idő.- vállára tettem államat és az arcát néztem.- De ha menni szeretnél.- megnyújtottam az utolsó szót.

- Ezt senki sem mondta.- egy puszit nyomtam a szájára, majd vállának döntöttem fejemet.

- Gondolkodtam.- tartottam egy kis szünetet.- Lehet, hogy hazamegyek néhány napra, Bekáéknak szünete van.

- Legalább egy kicsit kikapcsolódnál.

- Nem bánod?

- Ne butáskodj, szükséged van egy kis változásra. A helyedben én is mennék.

- Mondanám, hogy gyere, de tudom, hogy most sok dolgotok van.

- Majd máskor.- egy puszit nyomott a homlokomra majd karjait körém fonta.- Mikor szeretnél menni?

- Holnapra gondoltam, de előtte beszélni szeretnék..

- Harryvel. Tudom, ő is veled. Hívott, de aludtál.- sóhajtottam és hozzá bújtam.- Kivigyelek majd a reptérre?

- Csak ha nincs dolgod.

- Beszélni akartál.

- Ahogy te is.- bólintott.

- Figyelj, tudom, hogy miattam vagy ilyen mostanában és hidd el, hogy ezt soha nem akartam. Amit aznap éjjel mondtam.. Ha egy hónappal előbb mondok ilyet, az teljesen igaz lett volna. Szerelmes voltam beléd és tényleg attól a perctől kezdve megváltozott minden, amikor beléptél az ajtón. Nem mondtam, mert nem akartalak olyan helyzetbe hozni, hogy válassz kettőnk közül vagy hogy rosszul érezd magad. Igen, ez volt az amit nem mondtunk el, de így utólag jobb is. Nézd meg mit tettem veled.

- Ez nem a te hibád.

- De igen. Szóval.. Akkor mondtam le rólad, amikor láttam, hogy a kapcsolatotok rendíthetetlen és teljesen oda vagytok egymásért. Bevallom fájt, de te Zaynhez tartozol. Ő a legszerencsésebb a világon, mert ilyen barátnője van és nem mondom, hogy túl tudtam rajtad tenni magam teljesen, de már minden oké. Úgyhogy ne haragudj amiért ilyen helyzetbe hoztalak. Számomra olyan vagy.. Úgy szeretlek mint a kishúgomat.- nem tudtam mit mondani, inkább szorosan megöleltem.

- Tudod, nagyon szerencsés lány lesz a barátnőd.- elmosolyodtam és egy puszit nyomtam az arcára. Miután még egyszer megöleltük egymást lementünk a többiekhez, akik szokásos módon a tv előtt hevertek és valami gagyi műsort néztek. Amint meghallották, hogy jövünk egy emberként kapták felénk tekintetüket, de a tisztán leolvasható volt arcukról, hogy nem igazán tudják mi van. Leültünk közéjük és elmondtuk nekik a dolgokat, így minden tisztázva lett. Úgy érzem valamennyire megkönnyebbültem, de még sem érzem magam teljesen jól. Persze örülök, hogy Harry elmondott mindent, de van ezen kívül valami.. Csak nem tudom mi.

A délelőtt többi részét a srácokkal töltöttem, de egy óra körül Zayn és én elmentünk. Elköszöntem tőlük jó nagy ölelésekkel, ugyanis pár napig nem fogom látni az én dilis barátaimat. 

Szegény Zaynnek szerintem az agyára mentem nálam, ugyanis szinte minden egyes ruhánál megkérdeztem, hogy ezt most vigyem vagy inkább ne, és hideg lesz vagy nem. Végül nem vittem sok cuccot, tényleg nem akarok sokáig maradni, csak pár napig, amíg a barátnőim ráérnek.

Mielőtt a reptérre mentünk volna megálltunk Dannél, hogy őt is tájékoztassam a dolgokról és persze elköszöntem tőle. Amikor Zayntől búcsúzok az mindig nehezebb, a reptéren se volt másképp, de a tudat, hogy hamarosan újra látom ad elég erőt és jókedvet abban a percben.

A szüleim örültek amikor megjelentem az ajtóban, vagy legalább is úgy tettek, nem tudom, de mindegy is. Kellemes érzés volt megint abban a házban lenni, a régi szobámban. Na nem mintha olyan régen voltam itt, de értitek.. Lexék rögtön átjöttek, amint megtudták, hogy ott vagyok, ugyanis nem szóltam senkinek, hogy megyek, nem akartam nagy felhajtást. A lányokkal kimentünk az udvarra, nem akartuk egyfolytában a szüleimet kerülgetni, akik ilyenkor mindent megtesznek, hogy elcsípjenek néhány mondatot a beszélgetéseinkből. Hiába, a kapcsolatom velük eléggé megváltozott, amikor elköltöztem nagyon sokszor beszéltünk, de ez megváltozott, ahogy szerintük én is. A nagy beszélgetést egy idő után a házban folytattuk, kezdett elég hideg lenni kint. Így azért másabb velük beszélgetni, mint ha telefonon 10 perc alatt elhadarjuk egymásnak mi történt.

Nálam aludtak Bekáék, aminek az lett a vége, hogy egész éjjel fent voltunk és beszélgettünk. Tényleg jó érzés volt. A múltkori találkozásunk nem éppen úgy alakult ahogy terveztük, de most mindent bepótoltunk. Az ember tényleg akkor jön rá, hogy hiányzik neki valaki ha vele van, én is így voltam. Rájöttem, hogy a barátnőim jobban hiányoztak nekem, mint azt gondoltam. A lényeg, hogy most velük vagyok és tényleg csak ez számít. Nem fogok ez idő alatt sírni, vagy rosszul érezni magam, nem ezért jöttem.

***

Holnap délután megyek vissza Londonba. Nagyon jó volt itt lenni, de tényleg.. Találkoztam a régi, jó barátokkal hála az én bolond barátnőimnek. A szüleimmel talán egy kicsit javult a kapcsolatom, talán.. Szeretem őket, de azért nem vagyok hülye és nem felejtek. Ebben a pár napban is volt olyan, hogy nem láttam őket egész nap, aztán másnap feltűntek újra. Már hozzászoktam ehhez. Úgy érzem minden helyre állt odabent és újra jól vagyok. Úgy érzem.. Nem biztos, hogy így is van, de örülnék neki. Nem lehetek valami jó társaság ha csak folyton sírok. Na nem, ez be lesz fejezve és egy 'megújult' Channel fog visszamenni, egy boldog Channel. Miért is ne lennék az amikor ennyi emberre számíthatok? Amikor ennyien mellettem vannak.. Hiányoznak már a többiek, ha csak pár napja is vagyok itt. A hatalmas gondolataimat a csengő hangja zavarta meg. Felkeltem a kanapéról és elmentem ajtót nyitni.

- Erik!- széles mosoly ült az arcomra, majd megöleltük egymást. Erik nagyon régóta a barátom, Josh legjobb barátja volt így nagyon közel állunk egymáshoz, de amióta elmentem nem igazán beszéltünk. Ő mindig mellettem volt és kiállt értem, ez fordítva is igaz volt.

- Egyedül vagy?- bólintottam és kitártam az ajtót, ezzel jelezve, hogy jöjjön be. Leültünk a kanapéra, felhúztam egyik térdemet és végignéztem rajta. Semmit sem változott.

- Eltűntél.

- Te meg elmentél.

- Ezt már megbeszéltük.

- Szükségem lett volna rád.

- Hívhattál volna. Bármikor hívhatsz vagy..

- Chan egy telefonba megbeszélni a dolgokat nem ugyan az.

- Sajnálom.

- Tudod mit éltem át amikor megtudtam?

- Erik..

- Csak te voltál nekem miután elment, de te számba se vettél. Pedig én melletted voltam amikor ő megváltozott, mindig kiálltam érted.- szavai szörnyen fájtak, ugyanis igaza volt és magára hagytam. Csak én voltam neki Josh halála után és én elmentem Londonba és egyedül hagytam. Ezt semmivel sem lehet helyrehozni.

- Tudom semmit sem ér, de szörnyen sajnálom. Nem tudtam itt maradni, annyi minden emlékeztetett rá. Melletted kellett volna lennem.- szünet következett. Nem tudom mit kellett volna mondanom, szörnyen éreztem magam.- Josh hagyott nekem egy levelet.- felém kapta tekintetét.- Ha gondolod lehozom, de rólad nem írt benne.- hangom elhalkult a végére. Válaszként aprót bólintott. Felszaladtam a szobámba és előkerestem a fehér borítékot, majd lementem és a kezébe adtam. Amikor kezébe vette a képet halvány mosoly jelent meg az arcán. Ő is felismerte. Miért is ne ismerte volna fel, ha ő csinálta? Az arcát néztem miközben a levelet olvasta. Vonásai megkeményedtek és még az a halvány mosoly is eltűnt arcáról.

- Találkoztál vele.

- Kétszer is.- sóhajtottam.- Először veszekedtünk, de másodszor elmondta, hogy elvonóra megy.

- Te ölted meg.

- Erik, Josh..

- Nem ugyan az? Leírta a levélben.- levágta a papírokat és elsietett. Még az ajtóban utolértem és megragadtam karját.

- Nyugodj meg kérlek.

- Tudod mit Chan? Menj vissza Londonba a kis sztár pasidhoz és a sztár barátaidhoz, úgy látszik neked az átlagos már úgy sem felel meg.- mielőtt folytathatta volna pofon vágtam.- Miattad veszítettem el.

- Már akkor elveszítettük amikor meghalt az apja. Lenyugodnál?!- egy pillanatra megijesztett ahogy megragadta karomat.

- Te vesztetted akkor el, Chan. Te. Nem én, én akkor vesztettem el, amikor meghalt.

- Sajnálom, de el kell fogadnod. Bele kell törődnöd a történtekbe még ha fáj is.- felnevetett és ujjait bőrömbe nyomta, ezzel némi fájdalmat okozva velem.

- Hallod te magad?

- És te? Josh elment! Erik ő is azt akarná, hogy éld tovább az életed!- felszisszentem.- Ne rajtam vezesd le a dühödet, főleg ne úgy hogy fájdalmat okozol!

- Nem felejtek Chann és EZT sose fogom elfelejteni.

- Erik..- újból megszorította a karomat majd elengedett és elment. Lecsúsztam a fal mentén, felhúztam térdeimet és a hajamba túrtam. Ennek nem így kellett volna történnie. Hallottam a kocsiajtó csapódását, ezért felpattantam és felrohantam a szobámba. A szüleim nem láthatnak így.. Kerestem egy pulcsit majd felvettem és próbáltam összeszedni magam. Valahogy most nincs kedvem magyarázkodni a lila ujjnyomok miatt a karomon, mert erre egyébként sincs normális magyarázat, csak az igazság.. Az meg nem tartozik rájuk.. Szerencse, hogy nincs már nyár, így tudom takargatni pulcsival. Hallottam lentről a nevemet ezért egy mély levegővétel után lementem hozzájuk.

Az út vissza Londonba a szokásos módon telt, zene maxon a fülembe és a szemem becsukva. Még mindig félek egy kicsit a repülőn, de ez van. Az utolsó napomat otthon töltöttem kivételesen a szüleimmel és a lányokkal. Erik többször is hívott, de kinyomtam és egy idő után már inkább kikapcsoltam a telefonomat. Még Lexéknek sem mondtam semmit, és nem is tervezem elmondani senkinek. Talán Dan tudni fog róla egyszer, de nem akarom, hogy tudjon erről.. Mert.. Megértem Erik viselkedését, a helyében én is így reagáltam volna, sőt sokáig én is magamat hibáztattam a haláláért. Az ujjnyomai a karomon nem túl kellemes érzést nyújtanak, elég egy kicsit jobban megszorítani és nem éppen a legjobb érzés fogad.

Úgy volt, hogy Zayn kijön elém a reptérre. Amint megláttam nagyon dobbant a szívem és elfelejtettem a történteket. Arról nem is beszélve, hogy alig bírtam elfojtani mosolyomat. Lágy csókkal üdvözölt, majd szorosan zárt karjai közé. Hazafelé az úton egész végig beszélgettünk, ami nagyjából abból állt, hogy ő kérdezett én pedig válaszoltam. A többiek ott voltak amikor hazaértünk, mindenkit megölelgettem és leültünk a szokásos "élménybeszámolóra". Mindent elmondtam, kivéve, hogy Erik nálam járt. Ha azt felhozom el kell mondanom ki ő és onnan eljutunk a történtekig, ezt pedig én nem akarom. Nem szeretném tovább adni senkinek, ez a kettőnk dolga, nem tartozik senkire csak ránk és igazán nem szeretnék belekeverni másokat.