42. fejezet

Nem, ez nem lehet.. Csak egy rossz álom.. Egy nagyon rossz álom. Csak is ez lehet a megoldás és a magyarázat. Danny nem halhatott meg, az nem lehet. Ilyen nem történhet meg soha.. A baj csak az, hogy ez nem egy álom, és Dan tényleg meghalt a motorbalesetben, ez a fájó.. A szörnyen fájó valóság. A temetése óta csak ülök az ablakban és nézek kifelé. Várom, hogy hívjon, hogy jöjjön hozzám, hogy megöleljem és beszívhassam illatát. Várom, hogy kimondja a nevemet, hogy puszit adjon a hajamba, hogy nevessünk a hülyeségein.. Hogy azt mondja szeret. Várom, hogy a kocsikról beszéljen olyan szenvedélyesen ahogy szokott, hogy hülyéskedjünk a pályán, hogy sétáljunk a parkba vagy csak hogy az emberek hülyének nézzenek vele az utcán. De legjobban azt várom, hogy beállítson az ajtón és azt mondja 'Csak vicceltem Chan, minden rendben van, ne aggódj.' és öleljen meg nyugtatásképpen, de ez nem fog megtörténni. Nem fog visszajönni és nem fogja körém fonni karjait, ahogy többé már nem fog velem együtt nevetni se.. Többé nem lesz Danny.. Csupán az emlékek lesznek. A hangja a fejemben, a mosolya, az arca.. Kimondhatatlanul hiányzik és úgy érzem mint akinek kitépték volna a szívét. A mellkasom egyenesen fáj minden egyes nélküle töltött percben. Dan hiánya kibírhatatlan, hiába mondják, hogy tovább kell lépnem, nem tudok. Nélküle nem lennék ott ahol most vagyok, nélküle egy senki lennék. Ő tett olyanná amilyen vagyok és most elveszítettem. Elvesztettem a legjobb barátomat, a testvéremet, azt az embert, aki egész életemben mellettem volt és törődött velem. A szüleim helyett volt a családom.. Dan megváltoztatta az életemet és ezt sose tudtam neki elmondani. Sosem tudtam vele igazán éreztetni, hogy mennyire is fontos nekem. Miatta jöttem ide, de legtöbbször nem őt helyeztem előtérbe és ez fáj. Nem így akartam.. Én vagyok a hibás a halála miatt. Ha nem veszem meg neki azt a hülye motort, most nem lenne ez.. Itt lenne és nem lenne senki maga alatt, mindenkinek mosolyt csalna az arcára a személyiségével. Nála jobb ember nincs a világon és soha nem is lesz. Miért mindig azok mennek el, akik a legkevésbé sem érdemlik meg? Miért Dan? Miért nem én? Bárcsak.. Bárcsak aznap délután én mentem volna azon az úton, és bárcsak én lettem volna az aki aznap éjjel.. Dannel a világ hatalmasat vesztett, de velem nem vesztett volna nagyot. Hány ilyen ember él a világon rajtam kívül? Gazdag szülők.. Igen, a szüleim gazdagok.. Miért nem mondtam vagy említettem senkinek? Mert a pénz nem boldogít, és nem tesz senkit sem nagyobbá vagy jobbá. Nem voltam rászorulva a szüleim pénzére és nem is leszek. Én nem kérek abból az életből. Attól mert valakinek több van belőle, mint a másiknak nem teszi nagyobbá. Ugyan az az ember, mint akármelyik másik. Most is, mit érek a pénzzel? Semmit, ugyanis Dannyt nem kaphatom vissza vele.

- Chan.. Tudom, hogy fáj, de élned kell tovább az életed. Ő is ezt akarná.- felnéztem Zaynre, de a szememből megállás nélkül folytak a könnyek. Tény, hogy ezt akarná.. Hogy mosolyogjak és lépjek tovább, de én nem. Én nem ezt akarom, ahogy a fájdalmat sem akarom enyhíteni, vagy megszüntetni. Így érzem, hogy ez a valóság, hogy minden igaz.- Kicsim..- végigsimított arcomon, majd felemelt és átvitt az ágyra. Szorosan fonta körém karjait, hozzásimultam és fejemet mellkasának döntöttem.

- Annyira hiányzik.- hangom csak suttogás volt.

- Ahogy mindenkinek.- hátamat simogatta nyugtatásképpen, de ez esetben nem segített. Ami megnyugtat az a nyugtató. Minden nap szednem kell, másképp nem tudok elaludni, vagy jönnek megint a rémálmok. A srácok nem hagynak egyedül egy percre sem, nincsenek mindig velem a szobában, de a házban vannak és óránként ellenőriznek, hogy nem-e csináltam valami hülyeséget. Többször is megfordult a fejemben, de mindig megállított valami.. Vagy inkább valaki.. Danre és Zaynre gondoltam. Egyikőjük sem akarná ezt, és nem tehetem meg Zaynnel.

- Biztos, hogy ezt akarod?

- Tess azt mondta, szedjem össze azt, ami nekem kell.- elfordítottam a kulcsot a zárban, majd kinyitottam az ajtót és beléptem. Megcsapott Dan illata, ami emlékekkel árasztott el. Beljebb mentünk Zaynnel, minden úgy volt, ahogy hagyta. A nappali, a konyha.. Minden. Felmentünk az emeletre, a szobájába. Végigvezettem kezemet a szekrényen és kezembe vettem a közös képünket. Elmosolyodtam a kellenes emlék hatására, de egyben szemeimet könnyek lepték el. Kivettem a szekrényéből egy pólót és mélyen szívtam be illatát, majd leültem vele az ágyra és magamhoz szorítottam.

- Jól vagy?- Zayn leült mellém. Válasz helyett aprót bólintottam majd vállára hajtottam fejemet és körbenéztem a szobában.

- Miért ő Zayn? Miért ő? Annyira nem ezt érdemelte és...- hangom elcsukklott és feltört belőlem a sírás.

- Shh.- magához ölelt és hátamat simogatta. Összetörtem, teljesen kifordultam magamból és el is vesztettem önmagamat. Elég egy rossz szó hozzám vagy egy nem megszokott hangnem és már is elbőgöm magam.. Elég egy tárgy, egy illat és arcomat könnyek áztatják. 

Összeszedtem néhány személyes dolgot, köztük pár pólót és a parfümét, majd elmentünk a házból. Szörnyű érzés volt onnan kilépni. Amíg bent voltunk úgy éreztem Dan is ott van velünk, de amint átléptük a küszöböt az üresség újra köszönt odabent. A srácok a nappaliban ültek amikor hazaértünk. Felvittem Dan holmijait és visszamentem hozzájuk. Köszönésképpen intettem egyet és halvány mosolyt erőltettem. Mindenki a tv-t nézte, de én valahogy nem tudtam arra koncentrálni, annyi minden kavargott a fejemben. Teljesen üresnek éreztem magam, mint ha kiszívták volna belőlem az érzéseimet, csak a fájdalmat és a hiányérzetet hagyták meg nekem.

- Chan..?- Louis felé kaptam a fejemet.- Nem vagy éhes? Napok óta alig eszel. Ne tedd tönkre magad.- alig észrevehetően ráztam meg a fejemet.- Szörnyű szenvedni látni kicsilány.- könnyek folytak végig arcomon. Nem akarom, hogy miattam ilyenek legyenek.. Mindenki szeme fájdalmat tükrözött, ami odabent nálam csak felnövelte ezt az érzést. Nem akarom, hogy miattam szenvedjenek ők is, elég az én nyomorom..

- Héé, ne sírj.. Kérlek.- Niall ölelt magához.

- Sajnálom. Annyira nagyon sajnálom.. Nem akarom, hogy így lássatok, hogy.. Egész nap csak azt kelljen nézni ahogy sírok..

- Ez nem a te hibád.- Liamre kaptam tekintetemet.

- Gyenge vagyok, Liam és csak sírok, mint ha az megoldana bármit is. Tovább kéne lépnem, elfogadni, hogy Dan m.. Meghalt.

- Ő a barátod volt, érthető, hogy így v..

- Nem. Nem az.. Nem kell, hogy azt mondjátok, amiről azt gondoljátok, hogy hallani akarok. Gyűlöljetek, mert az én hibám volt, kiabáljatok velem, mert így viselkedek, csak..- nem tudtam befejezni. Könnyes szemekkel néztem végig rajtuk, majd szó nélkül rohantam fel a szobámba, ahol a sarokba ültem. Felhúztam térdeimet és olyan apróra húztam össze magam, amennyire csak tudtam. Próbáltam megnyugodni, de a könnyek nem akartak megszűnni, ahogy a fájdalom sem.

- Chan.. Melletted vagyunk, nem számít, hogy a nap minden percében sírsz vagy ülsz a sötétben.. Mi melletted vagyunk, ahogy akkor is melletted voltunk, amikor le-föl rohangáltál a lépcsőn részegen.- halvány mosoly jelent meg arcomon, majd Lou karjai közt találtam magam.

- Megígérem, hogy nem sírok többet.. Annyit.

- Ne fojtsd el az érzéseidet és ne foglalkozz mással. Ha te úgy érzed, hogy arra van szükséged, akkor sírd ki magad, de semmiképp se fojtsd el magadban.

- Köszönöm.- egy puszit nyomott a homlokomra majd lementünk a többiekhez.

- Sajnálom, hogy kiakadtam az előbb.

- Megértjük.- Harry mosolyodott el kissé. Zayn karjai közé fészkeltem magam és a tv felé fordítottam tekintetemet. Mellkasának döntöttem fejemet és próbáltam rendezni légzésemet. Éreztem ahogy a sötétség hívogat, ahogy megszűnik a fájdalom és a súly, ami a mellkasomat nyomja, majd a külvilág eltűnik és minden helyét átveszi a fekete köd.

- Ezt nem teheted.. Nem hagyhatsz itt.

- Sajnálom, már döntöttem.

- Chan.. Kérlek.

- Nem tudok itt maradni.. Nem tudok tovább ebben a házban élni, minden rá emlékeztet. Minden tárgy, minden illat egy emléket idéz elő bennem. A háza, ami előtt mindig elmegyek, ha az utcán vagyok.. A park, a mi fánk.. A mi helyünk. Minden rá emlékeztet és én ezt nem bírom elviselni.. Hogy mindenben itt van, de még sincs itt.

- Nem lesz jobb ha elmész.

- Honnan tudod? Ott nincs ami rá emlékeztetne, csak a képek és az emlékek. Minden tárgy, amire ha ránézek egy emléket jelenít meg és sírásra késztet.

- Chan..- szemei megteltek könnyekkel. Arcát kezeim közé fogtam és közel léptem hozzá.

- Te vagy a mindenem Zayn, de így képtelen vagyok maradni, csak a terhetekre vagyok.

- Ne mond ezt..

- Ez az igazság.- szemeimből már folytak a könnyek.- Annyi mindent köszönhetek neked.. A srácoknak.. De ezt most nem élném túl. Túlságosan is sok.

- Chan..- ujjammal letöröltem egy sós cseppet arcáról.

- Szeretlek Zayn, és ezen senki és semmi sem fog változtatni, ahogy a közös napjainkat és emlékeinket sem tudják elvenni, de most el kell mennem.

- Csak azt hiszed, hogy jobb lesz, de nem így van.. Te mondtad.. Ez az otthonod.

- Már nem az, és nem is lesz.. Nagyon nehéz itt hagyni mindent.. Téged.. Titeket.. De nincs más választásom.

- Mindig van választásod, kérlek.

- Sajnálom.- végigsimítottam arcán.

- Nekem csak te kellesz Chan..

- Majd találni fogsz valaki mást.. Valakit, aki úgy fog szeretni ahogy én nem tudtalak, aki jobban becsül majd meg és jobban törődik majd veled.. Lesz, aki feledtet majd veled. El fogsz felejteni Zayn, és tovább lépsz..

- Nem.. Nálad nincs jobb, nekem nem kell jobb.. Csak te kellesz Chan.. Senki más.

- Talán teljesen elfelejtesz majd, csak néhány apró emléked marad rólam és a közös perceinkről..- hangom elcsuklott.- Csak annyi marad meg, hogy boldogok voltunk, de ez elmúlt.

- Chan..

- Szeretlek Zayn.- könnyes szemekkel néztem fel rá, majd egy utolsó csókot leheltem ajkára, végül a többiekhez léptem, akik megszólalni sem tudtak a meglepettségtől. Megöleltem mindenkit, fogtam a cuccomat és kiléptem az ajtón. Kiléptem a régi életemből, a majdnem tökéletes életemből. Otthagyva a boldog és fájó emlékeket.. Az életre szóló élményeket, az igaz szerelmet és az igaz barátokat.