Sziasztok. Meghoztam a 2. részt. Remélem tetszeni fog, bár nem ez lesz a legvidámabb. Azt elfelejtettem mondani, hogy ez az első blogom, így nem kell sok mindenre várni. Örülnék ha kommentelnétek, vagy pipálnátok, hogy tudjam érdemes-e folytatni.:)
Mikor megláttam Dannyt a parkban a szokott helyünkön, (ami egy fa alatti pad volt a kis tóval szemben) örömömben futni kezdtem felé, nem törődve az érdekesen felém forduló tekintetekkel a nyakába ugrottam és szétpusziltam az arcát.
- Dannyyyy.- nyújtottam meg a neve végét és csak nevettem, mire ő ledobott a hátáról, és a földön landoltam. Mind a ketten hatalmas nevetésben törtünk ki.
- Te nem vagy normális.- alig bírt megszólalni úgy nevetett, majd segített felkelni és tovább folytattuk a padon. Persze, mindenki totál hülyének nézhetett, de nem érdekelt, imádok vele lenni.
- De így szeretsz.- vigyorogtam rá.
- Hát persze.- és egy puszit nyomott az arcomra. Eltartott egy darabig mire abbahagytuk a nevetést, és az emberek sem bámultak már annyira, de mindenki azt gondol amit akar.
- Milyen napod volt?- kérdezte azzal az édes mosollyal az arcán amit annyira szerettem.
- Elment.- rántottam meg a vállam, mire ő kérdőn nézett rám. Ismer már..- Jó, jó... Elmentem kosarazni egy kicsit, bár egyedül nem volt olyan jó, nem volt kit lemosnom a pályáról.- vigyorogtam rá, amire ő csak szemforgatással válaszolt.- Te mit csináltál? Mi volt az a fontos hívás, amiért elmentél reggel?- kíváncsiskodtam és nagy szemekkel vártam a válaszát.
- Ja az. Nem fontos.- közölte velem egyszerűen.
Nem fontos? Most viccel velem? Mi ez a titkolózás? Nincsenek titkaink egymás előtt, mindent megbeszélünk. Mindig. Hangsúlyozom, MINDIG. Mi folyik itt?
- Szóval nem fontos. Oké. Akkor miért kellett idejönnöm?- érdeklődtem, bár a válasz nem igazán érdekelt. Látta rajtam, hogy megbántott, de nem érdekel. Én mindent elmondok neki mindig, erre ő most valamit titkol.
- Ne már Chan, ne csináld ezt. Nem akartalak megbántani, de ezt most nem mondhatom el neked. Meg kell értened.- kérlelően nézett rám, de láttam rajta, hogy tényleg bántja a dolog, mire bocsánat kérően megölelt. Szorosan hozzábújtam, imádtam az illatát.
- Legyen.- húzódtam el.- Nekem viszont elég eseménydús napom volt.. Mondjuk.- hezitáltam kicsit, de ő kérdőn nézett rám szóval most már muszáj volt befejeznem.- Zayn Malik újra megjelent.- emeltem tekintetemet az ég felé és egy nagyon sóhajtottam.
- Ne mááááár.- hatalmas vigyor ült az arcán és újra fulladozni kezdett a nevetéstől.
- Ez nem vicces.- túrtam a hajamba, láttam az arcán az értetlenséget.- Nem tudom mit akar, és nem is akarom - folytattam. - Csak azt, hogy hagyjon békén.
- Miért, mit akart?
- Bocsánatot kérni.- persze Dannyből kitört a nevetés, ismét. Válaszként vállba boxoltam, mire ő próbálta elfojtani a nevetését, kevés sikerrel. Le sem tagadhattam volna, mennyire zavar, hogy kinevet.
- És az olyan baj? Jaj, Chan ne csináld már. Mindenben a legrosszabbat látod.- a nevetését nem bírta elfolytani.
- Baj. Tudod miért? Mert te tudod a legjobban Daniel Morgan, hogy mennyire nem csípem őket. És ez nem fog változni akkor sem, ha beállít egy csokor vörös rózsával, vagy akármivel..- fakadtam ki. Neki kéne a legjobban tudnia ezeket. A nevetést abbahagyta és komoly arccal nézett rám. Klassz.. Megváltozott a hangulata, ideges lett. Nem értem mi ütött belé.
- Hé, mi ütött beléd? Azt hittem egy tökre életvidám csaj vagy. Sőt annak ismertelek meg. Olyannak aki mindig mindenen képes órákig nevetni, erre most jössz ezzel a kis hülye üggyel és úgy viselkedsz mint a dedóba. Én a régi Channelt akarom, nem ezt a nyávogó akárkit akinek az a legnagyobb baja hogy Zayn Malik ráköszönt. Tudod hányan lennének a helyedben? Miért nem tudod értékelni azt amid van? Mi lenne ha adnál neki egy esélyt? Olyan nehezedre esik? Persze. A büszkeséged. És arra nem gondoltál, hogy talán csak barátkozni akar veled? Még egy barátja lenne Channelnek, hűűű tragédia. Szörnyű vagy, komolyan mondom.- Danny enyhén szólva begurult és már nem kellett visszafojtania a nevetést. Sőt az arca kőkeménnyé vált. Sosem láttam még ilyennek, kiabált velem. Megijedtem. Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy inkább szó nélkül hagyjam faképnél.
- Hogy belém mi ütött? Nem tudom ki az aki eltűnik egy fél napra és amikor megkérdezem a válasza egy "Nem fontos". Nincs semmilyen régi és új, Channel van. Én vagyok. Csak én.- ekkora már elfogytam és csak kiabáltam vele.- Lehet hogy sokan lennének a helyemben, de ahogy másokat sem hatja meg az én életem, minek foglalkozzak másokéval? Ha? Érdekel valakit, hogy élek? Hogy ki vagyok? Hogy miért vagyok itt, amikor máshol családom van? Nem tudom értékelni amim van? Danny, itt Londonban egyedül te vagy nekem! Te! Nekem nincs másom akihez fordulhatok, nincs itt se az anyám, se az apám akihez oda mehetnék ha valami nem úgy alakul ahogy szerettem volna! Egyedül Te vagy itt! Bármit megtennék érted, bármit és mit kapok? Magam sem tudom.- végem. A könnyeim patakokban folytak az arcomon, de nem érdekelt, olyan ideges voltam, hogy nem foglalkoztam velük.- Azt hittem barátok vagyunk. Azt hittem bízhatok benned, de te jössz a titkaiddal. Lehet, hogy apróságok, de tudod mennyit jelentenek nekem? Az hogy bízol bennem és elmondod őket? Illetve elmondtad és bíztál.- próbáltam megnyomni a szavakat.- És még te szólod le a másikat?- annyira kiabáltam vele, hogy már mindenki minket bámult és a könnyeim is csak folytak a szememből, de nem érdekelt.
Csönd. Csak néztünk egymás szemébe.. Letöröltem a könnyeimet és próbáltam kipréselni a szavakat a számon.
- Semmivel sem vagy jobb, senkinél.- suttogtam és faképnél hagytam. Nem is tudom merre mentem, alig láttam. Nem akartam elhinni mind azt amit mondott. Olyan volt mint egy rossz álom, amiből nem tudok felkelni. Közben Londonban besötétedett én meg csak mentem, inkább rohantam amerre volt út, míg egy számomra ismeretlen utcában lerogytam egy padra. Felhúztam a térdeimet és csak sírtam.
Nem tudom mennyit ülhettem a padon. Letöröltem arcomról a könnyeket és elindultam haza. Kellemes szellő kísért hazáig, nagyon jó érzés volt. A fejem kezdett kitisztulni, vagy csak nagyon elfáradtam. Nem is tudom pontosan, csak azt hogy minél előbb le szeretnék feküdni otthon. Aha. De merre is van az az otthon? Tanácstalanul álltam a sötét utcában és próbáltam kitalálni merre tovább. Szerencsémre egy kedves járó kelő útba igazított és 20 perc múlva már a saját fürdőszobámban, a zuhany alatt álltam. Felhúztam a pizsimet és mentem aludni. Csak feküdtem a sötét szobámban és hallgattam Bobo egyenletes légzését. Ott feküdt mellettem. Megnyugtató volt, hogy valakire még számíthatok. Csak feküdtem és bámultam a plafont amikor elnyomott az álom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése