29. fejezet

Kibújtam Zayn öleléséből és a szekrényhez léptem. Kerestem magamnak valami ruhát és elmentem a fürdőbe felöltözni. Miután kisminkeltem magam és megcsináltam a hajamat halkan lépkedtem vissza a szobába.

Nem akartam felkelteni Zaynt, olyan aranyosan aludt.

- Jó reggelt.- a hangja rekedtes volt, de még így is elbűvöl vele.

- Nem akartalak felkelteni, bocsi.- leültem mellé.

- Már mész is?- bólintottam.

- Aludj csak. Addig maradsz ameddig szeretnél.

- Majd megyek érted.

- Jól van. Szia.- egy puszit nyomtam a szájára.

- Szia.- lent felvettem a cipőmet és már mentem is. Kipihentnek éreztem magam. Végre. A kávézóban töltött idő viszonylag gyorsan eltelt. Aminek kivételesen örültem. Shane egész délelőtt fárasztóbbnál fárasztóbb poénokkal bombázott. Ahogy szokta, ma is hozta a formáját. Bocsánatot kértem tőle amiért nem túl kedvesen reagáltam neki tegnap.

- Szia Kicsim.- lágyan megcsókolt.- Mehetünk?

- Persze.- elköszöntünk Shanetől és elmentünk. Ujjaink összefonódtak.- Hova megyünk?

- Majd megtudod.- vigyorgott.

- Ahj.- inkább ráhagytam, mert úgy sem mondja el.- És meddig aludtál?

- Elég sokáig. Úgy egy órája keltem fel.

- Gratulálok.- nevettem. Kb. 15 percnyi gyaloglás után egy gyönyörű étteremhez értünk.

- Itt vagyunk.

- Ez..

- Ne mondj semmit, megérdemled.- elmosolyodtam.- Gyere.- egy puszit nyomott a homlokomra és az egyik kinti asztalhoz vezetett.

- Köszönöm.- mosolyogtam és leültem. A hely csodálatos.

- Tetszik?

- Az nem kifejezés.

- Örülök neki.- egy pincér lépett az asztalunkhoz és lerakott elénk egy-egy étlapot.- Köszönjük.- annyi minden volt ott. Persze szép árakkal. Amikor visszajött leadtuk a rendelésünket neki. Minden tökéletes volt és úgy éreztem semmi és senki sem ronthatja el a kedvemet.
- Milyen napod volt?- épp válaszolni akartam amikor megszólalt a telefonja.- Ezt el kell intéznem ne haragudj.

- Menj csak.- elmosolyodtam. Néztem ahogy befordul a sarkon pár méterre tőlem. Egyszerűen nem tudom elhinni ezt az egészet. Hogy ez mind velem történik meg. Az életem a feje tetejére állt amióta itt vagyok, de a legjobb dolog azóta is itt van, Zayn. Egy éve még nem hittem volna, hogy túl leszek Joshon és Londonban élem az életemet, de azt aztán végképp nem, hogy a One Direction tagjait a legjobb barátaimnak, a családomnak mondhatom. Igen ők számomra az itteni családom. Elképzelni sem tudom az életemet nélkülük és ez, hogy összejövök Zaynnel.. Ez mind olyan mint egy tündérmese, de örülök, hogy meghoztam ezt a döntést és most itt lehetek.
Az ételeket vagy 10 perce kihozták, de Zayn sehol. Nem hiszem, hogy ilyen sokáig tart elintézni akármit is. Felálltam és elindultam arra felé ahol eltűnt. Befordultam a sarkon és egy kis sikátor féleséggel találtam szembe magam, kamionokkal és kocsikkal. Gondolom az étterem része.
Szó szerint lefagytam a látványtól. Éreztem a sós cseppeket végigfolyni az arcomon. Letöröltem őket és odamentem. Megköszörültem a torkomat, egyből odanéztek.

- Meg zavartam valamit?

- Chan én..- hozzám akart érni, de ellöktem a kezét.

- Ne érj hozzám és ne Chanezz itt nekem.

- Én..

- Te mi?

- Figyelj, ez nem az aminek látszik.

- Nem az aminek látszik? Zayn hallod magad? Kérlek akkor magyarázd el mi ez, mert biztos én láttam rosszul.- a vörös hajú lány elégedett mosollyal nézte az eseményeket. Zayn nem válaszolt. A szemeim megteltek könnyekkel.- Nem hiszem el, hogy ezt tetted.

- Pedig láthatod.

- Jobb ha befogod szerintem Tasha.

- Chan hallgass végig, kérlek..

- Minek? Még több hazugságért?

- Én nem hazudtam.

- Nem? Zayn? Akkor ez mi?- a könnyeim végigfolytak az arcomon.

- Láthatod.

- Komolyan beszélek. Még egyszer megszólalsz megütlek.

- Chan..

- Miért?- megsemmisülve álltam ott előttük.

- Van nálad jobb is. Észrevehetted volna.- ennyi volt egy lépéssel közelebb léptem az osztálytársamhoz és meglendítettem a jobb kezemet. Szerencsére hatalmasat csattant Tasha bal arcán. Belenéztem Zayn szemeibe majd elmentem.

- Channel várj.- utánam jött de nem foglalkoztam vele. Leráztam magamról a kezeit és átmentem az úton. Nem tudott utánam jönni mert jöttek az autók. Sietni kezdtem, hogy még ha akar se érjen utol. Becsaptam magam mögött otthon az ajtót és bezártam, de a kulcsot benne hagytam. 

Felrohantam a lépcsőn. Levágtam magam az ágyra és szabad utat engedtem a könnyeimnek. Szörnyű éles fájdalom hasított a mellkasomba. Mint ha kitépték volna a szívemet a helyéről. Ez az érzés leírhatatlan. Hogy hihettem el egy percig is, hogy szeret? Istenem, milyen hiszékeny vagyok. A telefonom megszólalt és a kijelzőn Zayn képe villogott. Kinyomtam. Pár pillanat múlva már Danny képe jelent meg. Tudom, hogy velük van mert mondták tegnap.

- Hagyjatok békén Dan. Oké? Nem érdekelnek a hülye kifogások. Láttam amit láttam. A saját szememnek jobban hiszek.

- Chan..

- Nem. Érdekel. Hát nem érted? Hagyjatok békén, vele az élen.- kitört belőlem a sírás.

- Chan meg tudom magyarázni.- szóval ki vagyok hangosítva. Király.

- Látod ez az amire nincs szükségem. Az idióta magyarázatokra. Ezért ment el Harry is, ugye? A magyarázkodás miatt. Hallottam.- csönd volt a vonal másik végén.- Tudjátok elég idős vagyok már ahhoz, hogy felfogjam a dolgokat. Sok mindennel meg tudok birkózni, de egy valamivel nem, és ez a hazugság.- megszakítottam a vonalat és lenémítottam a telefonomat. Fogtam egy párnát, az arcomba nyomtam és beleordítottam. A könnyeim patakként folytak végig az arcomon. Felültem az ágyon és csak néztem ki az ablakon.

- Chan?- az ajtó felé kaptam a fejemet.

- Hogy a picsába jutottál be?

- A hátsó ajtó nyitva volt.- leült mellém. Le sem tagadhattam volna feldúltságomat.- Jól vagy?- a fejemet ráztam.- Igen ez egy hülye kérdés volt. Gyere ide.- magához húzott és megölelt. Ha akartam volna se tudtam volna visszatartani zokogásomat.- Nyugodj meg.

- Nem megy. Akárhányszor próbálok bevillan a kép.

- Tudom, hogy nehéz nem erre gondolni.- szorosan ölelt magához és a hátamat simogatta. Fogalmam sincs meddig ülhettünk így.

- Miért jön mindig valami? Miért nem lehet csak szimplán egyszerű ez az egész?

- Nemtudom, kicsilány.

- Talán.. Talán tényleg nem kéne együtt lennünk.

- Hé, ilyet ne is mondj. Jobban összeilletek mint akármelyik másik pár.

- És mire megyünk vele Louis?

- Bárcsak tudnám miért tette.

- Nem mondta el?

- A részletekbe nem avatott be egyikünket sem.- szemei fájdalomtól telve csillogtak. Én csak a falat bámultam, ő pedig az arcomat fürkészte.

- Miért is tette volna?- megtöröltem a szemeimet.- Igaza volt.

- Kinek?

- Elérte a célját.

- Ki és milyen célt?

- Szét ütöm azt a  nyomorék fejét.- felpattantam és lerohantam a lépcsőn.

- Channel!- Louis a nappaliban kapta el a karomat.- Hova mész és miről beszélsz?

- Egy ribanchoz. Az sem érdekel ha kórházba kerül, de ezt nem fogom csak úgy hagyni.- próbáltam kiszabadítani a karomat Louis kezei közül.- Engedj el!

- Nem! Nem fogsz hülyeséget csinálni. Nem hagyom.

- Louis engedj el!- a kiabálásnak az lett a vége, hogy a földre rogytam és zokogásban törtem ki. Egyből átkarolt.- Egyáltalán miért vagy itt?

- Amint leraktad a telefont kocsiba szálltam és idejöttem.

- Igen, nos ez nem válasz a kérdésemre.

- Nem foglak magadra hagyni. Mint ha a húgom lennél.- újabb könnyek törtek utat maguknak, de ezek most örömkönnyek voltak.

- Köszönöm. Mindenért.

- Gyere, csinálok neked valamit enni.- a nappaliba vezetett. Leültem a kanapéra és bekapcsoltam a tv-t amíg ő a konyhában volt. Bobo befészkelte magát az ölembe. Olyan kis nyugodt volt, velem ellentétben. Akaratom ellenére könnycseppek gördültek végig az arcomon. Rögtön letöröltem őket. 

Louis lépett be egy tálcával a kezében. Letette elém és leült mellém.

- Köszönöm.- igazából jól nézett ki. A tálcán rántott sajt és saláta volt. 

- Egyél, ne csak nézd.- vigyorgott. Elmosolyodtam.- Szuper. A délután folyamán most látlak először mosolyogni. Végre. Kezdek belejönni.- elnevettem magam.

- Bolond vagy.

- Mondták már, de ha ez kell ahhoz, hogy nevetni lássalak akkor megéri.

- Köszi Lou.- csak mosolyogtam. Alig ettem valami. Nem azért mert rossz volt, hanem azért mert alig ment le a torkomon még ez a pár falat is. A kutyám hasát vakargattam amikor a tv-ben megjelent 5 ismerős arc. A srácok egy interjún voltak.

- Hol a kapcsoló?

- Ne. Hagyd.- nem bírtam levenni a szememet róla. Az a mosoly.

- Chan.- a szemeim megteltek könnyekkel. Louis kikapcsolta a tv-t.

- Most miért kellett?

- Mert így is van elég bajod.- felkeltem és az emeletre mentem.- Most hova mész?

- Zuhanyozni.- megrántottam a vállamat. Nyugodtan sírhattam a zuhany alatt, a könnyek vízcseppeknek tűntek.

Louis nem volt a szobámban ezért lementem. Ott ült még mindig a kanapén.

- Azt hittem sose végzel.- vigyorgott.

- Ugye nem szeretnél maradni?- elnevette magát.- Mármint ne érts félre. Tök jól esett, hogy mellettem voltál egész délután de..

- Szükséged van az egyedüllétre.- mosolygott. Aprót bólintottam és leültem mellé.- Jólvan, de bármi van hívj, oké?

- Oké.- mosolyogtam.

- Csak, hogy tudd nem szívesen hagylak így itt.

- Tudom.- megöleltem.

- Ne csinálj hülyeséget.

- Szia Louis.- vigyorogva vezettem az ajtóhoz.- Köszönök mindent.- egy puszit nyomott a homlokomra.

- Bármikor kicsilány.- még egyszer megölelt majd elment. Bezártam az ajtót és a szobámba mentem ott is az ablakhoz. Leültem és csak bámultam kifelé.

//Én ezt hallgattam közben.//

Emlékek milliói törtek fel bennem. Amikor először találkoztunk és rám borította a kávét. Amikor elvitte Bobot a parkba amíg én a kávémra vártam, az volt az a nap amikor megismertük egymást. Rendesen.. Sosem fogom elfelejteni. Most még is fáj visszagondolni arra a délutánra.

- Gondoltam segítek.- vigyorgott és intett a fejével, hogy üljünk le a padra. Követtem.
- Nem tudtam, hogy kutya tolvaj lett belőled.- fintorogtam, de a végén mind a ketten csak mosolyogtunk.
- Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni vagy ilyesmi.- még mindig mosolygott.
- Pedig sikerült.- nevettem el magam.- Egyébként megint hogy találtál rám?- kérdeztem kicsit félénken mégis kíváncsian. Tényleg érdekelt hogy talál rám állandóan.
- Gondoltam abba a kávézóba jársz, és nem tévedtem nagyot. Szóval nem volt olyan nehéz.- az arcán elégedett vigyor ült amire én csak szemforgatással válaszoltam.
Csak csendben ültünk és a kutyámat néztük. Szürcsölgettem a kávémból, ami addigra már kihűlt, de még mindig jól esett.
- Egyébként hogy hívják?- kíváncsian várta a választ.
- Bobo.- feleltem vidáman, és elnéztem az arcát mennyire boldog. Csak mosolyogva nézte ahogy a kiskutya le-föl rohangál, én is így tettem. Jó volt boldognak látni. Elkomolyodtam.
- Zayn.- néztem az arcára mire ő is engem figyelt. Nagy levegőt vettem és belekezdtem.- Sajnálom, hogy bunkó voltam veled. Én csak..- nehezemre esett a megfelelő szavakat használnom, ugyanis az előbb kértem bocsánatot a bunkóságomért.- Őszintén, nem kedveltelek, se a bandádat. Sőt így hogy feltűntél  kétszer is még jobban megutáltalak.- már nem néztem rá, csak a földet bámultam.- De valaki emlékeztetett rá, hogy mindenki érdemel egy esélyt és nem éppen a legjobb első látásra elítélni másokat. London más mint ahonnan én jövök. Az emberek kedvesek és nem mindig a legrosszabbat akarják. Ehhez még hozzá kell szoknom. Sajnálom.- nem mertem ránézni, de éreztem hogy ő engem fürkészik.
- Ugyan. Senki sem szerethet mindenkit a világon, ne is rágódj ezen. Most is itt ülsz mellettem és semmi bajod.- ekkor már őt néztem. Csak vigyorgott, mire akaratom ellenére is elmosolyodtam. Nem hittem volna, hogy ilyen. Kellemeset csalódtam benne. Tényleg félreismertem.
- Már nem azért de még a nevedet sem tudom, te pedig igen az enyémet. Tudod ez így nem fair.- széles vigyor ült az arcán. Mire én is elmosolyodtam.
- Sajnálom.- nevettem.- Channel vagyok.- mosolyogtam és a tekintetem a játszadozó kiskutyára vándorolt. Ő is odanézett, de még mindig hozzám beszélt.
- És hogy értetted azt, hogy Londonban minden más? Honnan jöttél?- kíváncsiság csengett a hangjában. Elmeséltem neki mindent. És ő is beszélt magáról és az életéről. Tudtam, hogy az előítéleteim feleslegesek voltak.

Az első randink. Az első csókunk és az első alkalom. A hülyeségek amiket együtt csináltunk. A sok nevetés és a közös alvások. Felhúztam az egyik térdemet és behunytam a szememet. Könnyek gördültek végig az arcomon. Az emlékek filmekként peregtek le előttem újra és újra. És jön az utolsó kép. Amibe egy vörös ribanc is belekerült... Ő mindig mellettem volt. Amikor Josh meghalt ő segített át az egészen, nélküle nem tudtam volna magamat túltenni rajta. Sose tudtam elképzelni nélküle az életemet. Erre most tessék. A múltkor is szétmentünk egy hülyeség miatt több hétre. És akkor erre mit mondjak? Ő mit mondjon? Erre milyen magyarázat lehet? Ez most nem olyan dolog amin könnyen túlteszi magát az ember. Egyszerűen csak nem tudom felfogni miért tette. Tasha az más és az ő szándéka nyilván való. Bosszúból. De Zayn? Azt is mondhatta volna neki hogy nem. Miért is kellenék pont én neki ha bárkit megkaphat? Nekem ez az egész túl sok. Elég sok fájdalmat cipelek a szívemben és jön ez. Mint egy atombomba, mindent elpusztít. Amikor az ember végre úgy érzi, hogy minden rendben akkor jön egy csapás és minden porrá hull. 

Megtöröltem a szememet és az ágyhoz mentem. Bekapcsoltam a gépemet és felmentem facebookra. Bevettem Lexit és Bekát egy közös beszélgetésbe és csak röviden írtam le nekik a történteket.

"Zaynnel szakítottunk. Ez most komoly. Elvitt egy étterembe, de hívták. Vagy 20 percig ültem ott rá várva. Elmentem megnézni mi tart ennyi ideig és rajtakaptam Tashaval. Nem mondhatjátok el senkinek, kérlek."

És ki is jelentkeztem. Jobb ha tőlem tudják. Átmentem twitterre, de mivel ott nem volt semmi kikapcsoltam a gépet és hátradőltem. A sötétben nem láttam semmit még is a plafont bámultam. A könnyeim szabad utat törtek maguknak. A fejemet a kezeim közé fogtam.

- Hogy lehetek ekkora idióta?- csak suttogtam, bár legszívesebben ordítottam volna. A telefonom rezegni kezdett. Megörültem az arcnak a kijelzőn, de ez nem változtat semmin.

- Szia.- próbáltam leplezni ezt az egészet.

- Hogy vagy?

- Nem beszéltél senkivel?

- Nem. Miért kellett volna? Azt hittem a többiekkel vagy szombat este.

- Úgy volt.- megremegett a szám.

- Minden oké? Olyan fura a hangod.

- Milyen a családoddal lenni?

- Tereled a témát szóval van valami. Gyerünk ki vele. Ismerlek már, de egyébként jó itthon.- hallottam a hangjában, hogy elmosolyodik.

- Tudod.. Ez nem fontos. Csak.. Érezd jól magad velük.

- Chan. Kérlek.- mély levegőt vettem és behunytam a szememet.

- Zaynt láttam ma az egyik osztálytársammal smárolni. És ki tudja mi lett volna ha nem zavarom meg őket.- éreztem a sós cseppeket az arcomon.

- És ez neked nem fontos?

- Harry, fogalmam sincs mitévő legyek. Csak azt tudom, hogy legszívesebben egész nap sírnék a szobámba zárkózva.

- És ilyenkor nem vagyok ott, basszus.

- Én csak.. Nem értem ezt az egészet.

- Figyelj. Odamegyek holnap reggel és megbeszéljük mi lesz.

- Én nem...

- Ez az én döntésem. Nem fogom hagyni.

- Nemtudom mit mondjak.

- Semmit, csak nyugodj meg kérlek és próbálj meg aludni. Az én kedvemért. Amikor felébredsz ott leszek melletted.

- Köszönöm.- szipogtam.

- Nem kell, ez csak természetes. Aludj jól.

- Te is.- megszakítottuk a vonalat.

***

A szemeim csukva voltak, de éreztem, hogy valaki fekszik mellettem. Ez az egész csak egy álom lett volna és Zaynnel nem is szakítottunk? Lassan nyitottam ki a szemeimet. A rövid sötét haj és barna szemek helyett, göndör barna fürtök és zöld tekintet fogadott. Hozzábújtam. Nagyon hiányzott már Harry, még ha csak pár napról is van szó.

- Hiányoztál.

- Te is nekem, Chan.- egy puszit nyomott a hajamba.

- Mielőtt megkérdezed, a válaszom az, hogy szörnyen.

- Tudom. Ezért nem terveztem megkérdezni.

- Mit rontottam el? Egész éjjel ezen agyaltam.

- Te semmit, ebben biztos vagyok.- felültem.

- Akkor miért tette?- a szemeim megteltek könnyekkel.

- Nekem sem mondta el.

- Beszéltetek?- bólintott.

- Bár nem nevezném beszédnek, részeg volt, de így sem fogadta jól az ötletemet.

- Milyen ötletet?

- Mit szólnál hozzá ha velem jönnél Holmes Chapelbe?- elgondolkodtam a kérdésén.

- Biztos?

- Teljesen. Ott biztos nem gondolnál a történtekre. Hidd el ha nem látod, nem gondolsz erre az egészre annyit. Vagy rá.

- Oké.- elmosolyodott és megölelt.- De mikor?

- Most. Úgyhogy pakolj, de gondolom szeretnél elköszönni a többiektől vagy ilyesmi.- apró mosoly jelent meg az arcomon. Elmentem felöltözni és sminkelni pakolás előtt.

- Hogy vagy?- megrántottam a vállamat.

- Ne kérdezz tőle hülyeségeket Niall.

- Hagyd békén Lou, csak tudni akarta mi van vele.- mindig ezt csinálják. Kaptam mindenkitől egy ölelést. Épp indultunk amikor Zayn jelent meg előttünk. Úgy éreztem magam mint aki mindjárt elájul. Meg kellett kapaszkodnom Niall karjában nehogy elessek.

- Erre vártál már mióta, igaz?- Harrynek szánta a kérdést.

- Ne kezd megint Zayn.

- Ugyan miért ne Liam? Minden tisztán látszik.- a hangja nyugodt volt, de a szemeiből még sem tudtam semmit sem leolvasni.- Meglepő nem? Channel nincs jól, Harry már is ott van mellette.

- Ő legalább itt van mellettem. Egyébként meg neked mi bajod van?- elengedtem Niall karját.

- Hát nem látod?

- Azt hogy totál bekattantál? De igen látom. Vagy azt, hogy részeg vagy? Azt is látom. Vagy hogy minden csak hazugság volt? Ohh, azt is látom.

- Nem tudod miről beszélsz.

- Persze, mert én vagyok a szegény kis Channel akit 5 évesként kell kezelni.

- Én nem ezt mondtam.

- Nem, te csak az osztálytársammal csaltál. Már is jobban érzem magam.

- Menjünk Chan.

- Remélem eléred a célod, Harry. Jó úton haladsz.

- Jobb ha leállsz haver. Nem kéne annyit innod.

- Csak.. Menjünk.- Harryhez léptem, de Zayn elkapta a karomat.

- Chan. Meg tudom magyarázni.

- A lábadon is alig állsz, hogy tudnád már?- megszorította a karomat.- Zayn, engedj el.

- Beszéljük meg.- a szorítása erősödött.

- Zayn ez nagyon fáj.- egy könnycseppet éreztem végiggördülni az arcomon.

- Zayn.- Louis emelte fel a hangját.

- Megbeszélni akarod, vagy bántani?- Liam tette kezét a vállára. Belenéztem hatalmas barna szemeibe. A szorítása nem enyhült.

- Oké, elég volt.- Harry lépett közbe és leszedte Zayn kezét a karomról.- Gyere.- a kocsijához vezetett. Egész úton csak kifelé bámultam az ablakon.
A karomat tapogattam, ott ahol megszorította. Felszisszentem az érintéstől. Harry egyből felém kapta tekintetét. Kibújtam a dzsekimből és megnéztem. 5 lilás ujjfoltot találtam magamon, némi sárgás beütéssel.

- Király.- alig hallhatóan beszéltem. Harry odanézett, de azonnal visszabújtam a kabátomba.

- Láttam. Felesleges takargatnod.

- Nem miattad takargatom.

- Jól vagy?

- Jól.- elmosolyodtam. Felhúztam a lábamat és a fejemet a térdemre hajtottam, az ablak felé nézve. Néhány könnycsepp folyt végig az arcomon. Nem akartam, hogy sírni lásson.