- Mennyi az idő?- nyújtózkodtam és minden szem rám szegeződött.
- Channel, jól vagy?- El jött oda mosolygós arccal és megölelt. Bólintottam.
- Délután 7.- Niall kiabálta, mint ha nem ülne tőlem 3 méterre.
- Az neked délután?- vigyorogtam.
- Nem vagy éhes?- Danny lépett oda hozzám.
- De.- Niallel egyszerre vágtuk rá a választ. Mindenki nevetett.
- Hoztunk neked néhány fánkot.- Louis vigyorogva rakta oda a fincsi fánkokat. Imádom.
- Imádlak, köszönöm.- Olyan éhes voltam már.
- Kérsz Niall?- nem bírtam nem megkínálni, olyan aranyos volt. Olyan arcot vágott mint amikor egy 5 éves azt kapja karácsonyra ami a legnagyobb vágya volt. Ő megkapta a lekvárosokat én pedig a csokis fánkokat ettem. A többieket is megkínáltam, de ők nem kértek. Isteniek voltak.. Annyira kedvesek hozzám, és ez annyit jelent nekem.
Másnap reggel hozzám képest korán keltem. Már otthon akartam lenni. Ez az egy nap a kórházban egy hétnek tűnt. Az idő olyan lassan telt mint még soha. Már szerettem volna a kutyámmal lenni és az ágyamban aludni. Kaptam fájdalom csillapítót, bár már jól voltam. Pár perc alatt felöltöztem és összepakoltam a cuccaimat, Dan hozott nekem saját ruhát. Amikor kiléptem a kórteremből egyből a szemközti falra pillantottam és a nagy órára, 11 óra. Sóhajtottam és befordultam a másik folyosóra egyenesen a kijárat felé, de hirtelen visszaléptem és a falnak támaszkodtam. Zayn és Danny beszélgetnek. Oda kéne mennem köszönni, de egy, nem akarom őket megzavarni, kettő, eléggé érdekel miről is dumálnak.
- Figyelj próbálok többet lenni vele, de kell a pénz. Viszont nem akarom azt, hogy egyedül legyen vagy, hogy ilyen még egyszer megtörténjen. A szülei rám bízták.- tessék?!- Tudom, hogy te még elfoglaltabb vagy, de téged annyira szeret és tudom hogy fontos neked.
- Tudod, hogy mellette vagyok amikor csak tudok. Ne izgulj.- közeledő lépteket hallottam. Úgy csináltam mint aki most jönne csak. Szerencsére csak egy nővérke volt, de nem számít.
- Sziasztok.- mosolygós arccal megálltam előttük.
- Szia Chan.- Zayn egy puszit nyomott a homlokomra.- Akkor én már megyek is. Sziasztok.
- Szia.- Danny magához ölelt.
- Hova megy?
- Pakolni meg készülni. Holnap reggel indulnak, de te is tudod. Mehetünk?
- Persze.- vigyorogtam. A kocsiban félig letekertem az ablakot és az arcomra engedtem a hideg szelet. Annyi mindenen járt az agyam. Csak kifelé bámultam és eszembe jutottak a szüleim.
- Jól vagy?- Danny furcsán nézett rám.
- Persze.- elmosolyodtam és elővettem a telefonomat. Kikerestem anyu számát és felhívtam. Hang posta. Szuper..- Szia anyu, én vagyok.. Csak szeretnék bocsánatot kérni. Hiányoztok. Szeretlek és hívj fel, jó? Oké.. Akkor szia.- letettem és Danre néztem aki elégedetten vigyorgott. Nem szóltam semmit, tudom mire gondolt.
Miután hazaértünk átöltöztem valami kényelmesebbe és csak a kutyámé voltam. Eddig nem is tűnt fel, de nagyon hiányzott már. Pedig csak 1 napig voltam távol. Nem zavart a csönd, sőt kellemes volt, ledőltem a kanapéra és neteztem. A twitteren a követőim száma megnőtt, gondolom kitudódott a nevem, de nem igazán érdekel. Ez nem változtat semmin. Dannek el kellett mennie.. Illetve ő nem akart, de mivel csúnyán kihallgattam, hogy kell neki a pénz addig nyaggattam hogy megleszek egyedül stb..stb.., hogy elment melózni. A srácok pedig pakolásztak meg nem tudom, amit a koncertek előtt szoktak. Szóval egyedül vagyok. Jól esik, hogy törődnek velem, de néha elfelejtik, hogy már 18 vagyok és nem egy 5 éves kislány. Van, hogy túlságosan is vigyázni akarnak rám. Nem azt mondom, hogy nem esik jól, csak egyszer úgy is elválnak útjaink. Hűű milyen művészien fogalmaztam, de a lényeg ugyan az. Na mindegy. Nem akarok ezzel foglalkozni. Kimentem a konyhába egy tál müzliért. Más nincs itthon per pillanat és kicsit éhes vagyok. Majd később elmegyek bevásárolni, vagy holnap reggel. Leültem a tv elé a müzlimmel. A szüleim nem hívtak még vissza. Vagy mert nem fognak megbocsájtani nekem vagy mert még nem kapták meg az üzenetemet. Csöngettek.. Most komolyan? Egy perc nyugta sem lehet az embernek? Nem hiszem el. Nagy nehezen felkeltem és elcsoszogtam ajtót nyitni. Enyhén szólva ledöbbentem. Egyszerre kavarodott bennem a gyűlölet és némi félelem is.
- Te meg hogy kerülsz ide?
- Be sem hívsz?
- Nem.- határozottan vágtam rá és már készültem rácsapni az ajtót, de ő erősebb volt nálam. A konyhába vettem az irányt, nem törődve vele. Letettem a pultra a tálat és mély levegőt vettem. Amikor indultam volna el valamerre, tökmindegy csak ne kelljen beszélnem vele, megragadta a karomat. Felszisszentem mert még meg voltak a baleset nyomai.
- Veled meg mi történt?- végig nézett a karomon.
- Semmi közöd hozzá.- kirántottam a kezei közül.- Mit akarsz és egyáltalán mit keresel Londonban?- nem akarom elhinni.
- Nem is örülsz nekem Channel? Azt hittem hiányoztam.- nem válaszoltam.- Nem emlékszel? A nénikém itt lakik, nyaralni jöttem ide. Régóta ismerem Megant és mivel ő is és te is szereted a kosarat gondoltam rákérdezek ismer-e és nézd most itt vagyok.- elégedett mosoly ült az arcán. A parányi félelem amit éreztem eltűnt és szín tiszta gyűlölet vette át a helyét. Josh nem lehet itt.. Az nem lehet. Ő az exem. Két és fél évig voltunk együtt. Az ő családja is hasonló az enyémhez, csupán annyi a különbség hogy neki az anyukája angol és az apukája magyar, míg nekem fordítva, de ez nem számít. Amikor megismertem nagyon kedves volt és nagyon szerettem, de történt valami és hozzá nyúlt a drogokhoz. Így lassan kibontakozott az igazi énje. A drogok hatására erőszakos lett, volt, hogy megütött, de ezeket csak a barátnőim tudják. És hogy miért nem szakítottam vele? Mert féltem tőle. Így inkább Londonba költöztem. A szüleim úgy tudják azért, hogy elfelejtsem. Részben igaz de az igazság legnagyobb része lemaradt, elmenekültem előle vagy valami ilyesmi, de most itt van. A szívem legmélyén rettegek tőle, de a szánalom érzet erősebb.
- Miért nem tudsz békén hagyni?
- Mert a csajom vagy.
- Tessék?- ledöbbentem.
- Jól hallottad. Nem szakítottál velem Channel. Ha tetszik neked ha nem, mi együtt vagyunk.
- Nem.. Tévedsz. Én nem vagyok a barátnőd. Hagyj engem békén és keress mást akit úgy rángathatsz a zsinóron ahogy akarod. Én nem leszek többé a bábod.- fel sem tűnt, de kiabáltam vele. Sose mertem szembeszállni vele. Belenéztem a szemeibe. Nem lepődtem meg.. A szemei véresek voltak és lángoltak. Megragadta a kezemet.
- Engedj el.- egyre jobban szorította, mint aki meg sem hallotta volna.- Josh engedj el, ez fáj. Nem hallod?
- Inkább te nem hallod azt amit mondok neked.- a hangja nyugodt volt, de a szemei nem változtak. Erőt vettem magamon.
- Nagyon is jól hallom azt amit mondasz csak éppenséggel nem érdekel és tudod miért? Mert nem érdemled meg a szeretetet. Nem érdemled meg, hogy barátod legyen, hogy barátnőd legyen. Nem tudod, hogy kell törődni az emberrel. Fogalmad sincs mi az a bizalom. Ha tudnád nem itt tartanál. Én segíthettem volna neked, a barátaid segíthettek volna, de te inkább a drogokat választottad. Csak nézz magadra mi lett belőled. Sajnállak. Sajnállak, mert fogalmad sincs mi az a szeretet és jó úton haladsz afelé, hogy soha ne is tudd meg.- időközben elengedte a kezemet. Viszont az övé az arcomon csattant. Odakaptam.. Éreztem, hogy egy könnycsepp gördül végig az arcomon.- Neked nincsenek érzéseid.- suttogtam. A fejem mellett a falba csapott. Megijedtem.
- A francba Channel.- könnyes szemmel néztem fel rá. Megváltozott az arckifejezése.- Ne haragudj.- alig értettem mit mondd, vagy inkább suttog. Mire megszólalhattam volna már elment. Lecsúsztam a fal tövében és az előbbieken gondolkodtam. Behunytam a szemeimet és mély levegőt vettem. Nem akartam elhinni ezt az egészet. Már mentem is a telefonomért hívni Dannyt, de akkor eszembe jutott, hogy dolgozik. Basszus mekkora szerencse, hogy nem volt itt. Bele se gondolok mi történhetett volna. Leültem a lépcsőre és potyogni kezdtek könnyeim. A falnak támaszkodva felhúztam a lábaimat. Miért nem lehet egyszer, csak egyszer egy átlagos nyugodt napom? Nem gondolkodva kikerestem a névjegyzékbe egy számot és már hívtam is.
- Zayn? Át tudnál jönni?
- Chan, baj van?
- Én csak.. Figyelj ha nem érsz rá nem gond megértem, hogy készülnötök kell meg minden. Én nem akarlak zavarni.- szipogtam és letöröltem az újabb könnycseppeket.
- Mindjárt ott vagyok.- a hangjában aggodalmat fedeztem fel.
/ Zayn szemszöge/
- Mi az? Mi történt?- Louis aggódva nézett rám.
- Fogalmam sincs.- rögtön elindultam Channelhez. Valami bajnak kellett történnie. Még csak ma jött haza a kórházból, nem hiszem el. Az utat úgy 5 perc alatt megtettem. Az ajtó nyitva volt. Oké ez már most furcsa.
- Channel itt vagy?- nem kaptam választ. Beljebb mentem és megláttam a lépcsőn. Odasiettem hozzá.- Hé, jól vagy?- válasz helyett a karjaimba vetette magát. Szorosan magamhoz öleltem és letöröltem könnyeit az arcáról.- Gyere.- a nappaliba vezettem. Hoztam neki egy pohár vizet és leültünk.
- Köszönöm.- rám mosolygott, de láttam rajta, hogy csak kedvességből teszi.
- Mi történt?
- Azt hiszem az elején kéne kezdenem.- bólintottam ő pedig nagy levegőt vett és belekezdett. Elmesélt mindent.. Nem szóltam közbe, nem akartam kizökkenteni. Elmondott mindent Joshról, azt is hogy itt járt nála.
- Nem hiszem el. Sokszor bántott téged?- a szemei megteltek könnyel. Nem akarom jobban bántani, de könnyebb lesz ha kiadja magából.
- Időnként. Ha be volt drogozva.- suttogta. Éreztem, hogy elönt az idegesség. Nem akartam hinni a fülemnek.
- Kérdezhetek valamit?- csak bólintott.- Azt mondtad a falba ütött. Téged is bántott amikor itt volt?- félve nézett fel rám. Kisebb gyötrődés után bólintott. Úgy éreztem mindjárt felrobbanok. Nem hiszem el. Az arcán könnycseppek gördültek le.- Gyere ide.- szorosan magamhoz öleltem.- Ne haragudj, de tudnom kellett.
- Köszönöm.- suttogta.
/ Channel szemszöge /
Éreztem, hogy megnyugodok, és tudom már milliószor mondtam, de Zayn karjai között biztonságban éreztem magam. Komolyan. Olyan volt mint ha úgy érzi az ember, hogy nincs senki aki árthat neki. Jó érzés volt.
- Ne haragudj, hogy ide rángattalak. Tudom, hogy holnap reggel elutaztok meg minden.
- Rád mindig van időm Chan.- félve néztem fel rá, de ő csak mosolygott.
- Egyébként valamivel jobban vagyok.. Köszönöm Zayn.- egy puszit nyomott a homlokomra. Akaratlanul is elmosolyodtam. Jó érzés tudni, hogy ilyen barátaim vannak. Akikre bármikor számíthatok. Igaz, hogy a mondókámból kihagytam azt a részt amikor Josh bocsánatot kért. Nem tudom miért, de ameddig én sem tudom hova tenni, inkább nem adom tovább senkinek. Sokat gondolkodtam ezen, még sem jutottam sehova. Egy valamit tudok.. Nem most láttam utoljára és nem most beszéltem vele utoljára.
Josh:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése